1.rész

Gimi. Csupán négy betűs szó, mégis a hideg ráz tőle. Komolyan. Mindenkinek nehéz az első napja, hisz be kell illeszkedni az új állatkertbe, de az én esetem kissé komplikáltabb. Tudom, mindenki azt állítja magáról, hogy ó, nekem olyan rossz, szerencsétlen lúzer vagyok, sajnáljatok! De az én esetem tényleg bonyolultabb ennél.

Nem arról van szó, hogy lehetetlen stréber lennék, akit mindenki kihasznál, de végül megleli az igaz szerelmet egy népszerű sportoló személyében, aki valami megérthetetlen dolog miatt pont a béna, fogszabályzós csajra figyel rá. Én egyáltalán nem ilyen vagyok.

Még általánosban történt. Egy szép, megszégyenítéses nyári délután után az életkedvem egyenlő volt a nullával, sírva dőltem be a párnáim közé, a plüss medvémet szorongatva, mintha az helyrehoztatta volna a mai nap történéseit.

„Mit akar itt ez a dagadék?“ „Ez most komolyan elhitte azt, hogy a csapatunkba tartozik?“ „Kis nyomorék csicska, hozz egy lattét! Arra még képes vagy, hogy eldöcögj a kávéautomatához. „

Visszahangoztak az elhangzott mondatok a fejemben. Anyáéknak a történtekről nem meséltem, féltem, hogy mint a többi szülő nem érti meg a helyzetet és a szokásos mondatot fogja hangoztatni. Ami nem más, mint az: „Old meg!” 

A történtek után napokig nem ettem, csak vízen éltem, igyekeztem anyáék elől eltüntetni a becsomagolt ételeket, ami nap, mint nap a kuka tartalma lett. A vacsorákat is kihagytam azokkal az indokokkal, hogy hazafele már ettem vagy egyáltalán nem vagyok éhes. 
Sokszor éreztem, hogy szédülések, rosszullétek fogtak el, de ezeket csak a fogyásom jeleinek tudtam be.

Hirtelen ott találtam magam bulimiásan, mindentől és mindenkitől eltaszítva. Persze a hosszú hetek a rehabilitációs intézetben helyre tették az emésztésem és a súlyom is helyreállt, ettől függetlenül lelkileg még nem sikerült teljesen helyreállnom. Így remélem egy picit érthető, miért éreztem gesztust arra, hogy a reggelimet ismét a WC-be ürítsem.

Hogy mi fájt a legjobban? Az iskolából való kitaszítottság és az egyedüllét.

Prológus, avagy egy kis ízelítő

A nevem Pintér Bianka, a 16. életévemet töltöttem be nemrégiben. Dávid, a bátyám, az a személy az életemben, akire majdnem mindig minden körülmények között számíthatok. Mondhatni ő az én bal felem. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen három szóval tudnám leírni őt, a követketkező szavakat mondanám: vicces, megértő, barátságos.

Ő a Petőfi Sándor Gimnázium és Szakközépiskolában tanul. Sok jót hallottam tőle a suliról, és a pozitív visszajelzésekből ítélve jó helyre adtam be a jelentkezésem. A felvételim jól sikerült, néhány tényezőt leszámítva, szeptemberben viszont én is belekóstolhatok a gimis életbe. Ő az utolsó előtti évét tölti ebben az iskolában, míg én a gólyák osztályát fogom erősíteni. Színész vagy zenész szeretnék lenni , valójában minkét foglalkozás érdekel. A zene a mindenem. Több lehetőség is van itt továbbtanulás szempontából, bő a választék minden szempontból, s mindenki megtalálja a hozzá való szakmát, érdeklődési kört amiben tehetségesnek vélheti magát. A testvérem edző szeretne lenni, ezért is választotta ezt az iskolát, hogy az álmát valóra tudja váltani. Gyakran vesz részt megfigyelőként kisebb meccseken , mivel fejleszteni szeretné ismereteit.

Nagyon szeretek gitározni, a testvérem tanított meg még kiskoromban, amiben ő már eléggé profi. Régebben könyvekből tanulta meg az alap dolgokat, később zenesuliba is járt az iskola mellett, de ahogy egyre idősebb lett, a hozzáállása is megváltozott a zenéhez.

Már csak hobbinak tartja a gitározást, itt-ott segít nekem, hogy képességeimet jobban tudjam fejleszteni. Van egy kiskutyánk Tobi, akit nagyon szeretünk, egy éve lett a kis családunk tagja, a közeli állatkereskedésben szereztük. Olykor nagyon csintalan, a cipőket  jobbnak látjuk elszúrni előle. Anyuékkal élünk, a jövőbeli terveinkről még nem sok mindent tudunk mondani, meglátjuk hogy mit hoz számunkra a jövő. Pár nap múlva kezdődik a gólyatábor, lassan neki láthatok a pakolásnak.

Eddig nem sok barátom volt akiknek bizalmat szavaztam, akik voltak a múltban azok csúnyán elhitették velem, hogy mindig mellettem lesznek és számíthatok rájuk, de egy nap elteltével minden megváltozott, nevetség tárgyává tettek.  És most hol vannak ők? A remény tűze ég bennem, hogy rátalálok olyan emberekre, akik nem ítélnek el a tetteim miatt amiket a múltamban követtem el és nem fognak ítélkezni a külsőm alapján.  Reméljük a jobbakat.