2016. november 30., szerda

2. rész

3 nap, 72 óra, 4380 perc és 262800 másodperc. Ennyi idő maradt hátra a nyári szünetből. Egyes diákok ezt az utolsó három napot szórakozással, pakolással, a barátnőikkel, barátjukkal töltik míg én mit csinálok?
A szobámban punnyadok egy ventilátor segítségével, limonádét szürcsölve, egy nagy doboz csokifagyit kanalazva és a Tinanicot tizenvalahányadszorra újranézve. Egy kicsit se szánalmas, nemigaz? 

Most kezdhetném azzal, hogy itt meg ott voltam, de az anyagi háttereket figyelembe véve nem mindig kaphatjuk meg azt, amit szeretnénk, mint a hírességek, gazdak szülőkkel ellentétben.  Nincs nehéz dolguk, egy rövid mondat után rögtön ugornak a szülők, hogy gyerekeiket elkényeztessék. "Anyaaa, egy új Iphone-t kérek, de azonnal!" Vagy akár a kedvencem a : " Kérj nekem egy időpontot a kozmetikusnál, és ne felejts el időpontot kérni a szépségszalonban, rég voltam szolizni." típusúak. 

Elképzeléseim szerint az új osztályt egy rakás cicababa, egypár páva, pár kocka és két-három nagy csávót tettető ficsúr fogja alkotni. Maga a megtestesült álom. Két okból választottam ezt a sulit. Az első ok amiért ezt a sulit választottam, a bátyám és az iskola állítólagos jó színvonala. Kinek nem tenne jót az, hogy csak pár emelet, osztály választja őt el az egyetlen barátjától, bizalmasától, azaz a testvérétől. A másik pedig, hogy csak két utcával lejjebb található, szóval bármikor sírva hazafuthatok, s csokit zabálva megnézhetem a Szulejmán ismétlését. Hát nem elképesztő terv?

-Biankaa! Kislányom! Dávid! Gyertek le! Fontos dologról szeretnénk veletek beszélni! - hallottam meg anya hangját a lépcső aljáról. Leraktam az egy literes fagyis dobozt és lecammogtam a lépcsőn.  Amint leértem, anya kétségbeesett arccal nézett rám. -Veled meg mi történt? Egy úthenger hajtott át rajtad? Ugye nem etted meg azt a nagy doboz fagyit?
-Én? Nem! Volt fagyink? -tettettem az árva ártatlan kislányt.
-Még, hogy nem. Engem nem tudsz átverni. Később még számolunk, tudod a szabályt. Csak ebéd....
-Csak ebéd után desszerként fogyasztjuk vagy vacsora után... bla bla bla, tudom.
 - Menj fel és szedd rendbe magad, hamarosan itt lesznek.
-Kik lesznek itt és miért?- tudakoltam  kíváncsian, s a szám széléről törölgetve le a fagyis hadművelet bizonyítékait. 
-Nem hallottál még arról, hogy új szomszédaink lettek? Hogy is hallhattál  róla, mikor minden nap a szobádban kuksolsz, így lemaradva a kinti élet történéseiről.
-Héé, ez nem így van. Igen is kiszoktam mozdulni a szobámból.- húztam ki magam diadalmasan.
-Na mondd csak hova?
-Tegnap elmentem a sarki boltba.
-Ez aztán az izgalmas téma. Rátérhetnénk a lényegre?- szólalt meg mögöttem Dávid, alias Dedós.
-Persze, persze.- mondta anya.
-Mi lett Vili bá-val és azzal a vén szipirtyóval?
-Ésszel fiacskám. Az idős házaspár vidékre költözött, nyugalomban szeretnék leélni hátralévő éveiket. Kőváriék hamarosan itt lesznek, irány fel és valami normális ruhát előkeríteni.
-De anya...-próbáld Dávid ellenkezni, amire csak szigorú pillantást kapott.

Kérlelően néztem anyára, de ez sem hatotta meg. Fejemet lehajtva kullogtam fel a szobámig, hűséges társammal, Tobival.
-Na, Tobikám mitévők legyünk?- fordítottam figyelmemet a kis havanese fajtájú kutyánk felé, aki nagyokat ásítva elfoglalta helyét a kis kosárkájában és csillógó szemeivel engem kémlelt. Kis lustaságom, tiszta gazdája.  - Te is aztán nagy segítség vagy.
Nagyot sóhajtva a szekrényem felé fordultam, kinyitottam azt, mire egy nagy rakásnyi ruhakupac borult rám. Ez lennék én, a lustaság királynője. Átverekedte magam a ruhák hadán, egy kupacban összeszedve azokat, az ágyra leraktam és sorba szaglászni kezdtem azokat, mint Tobi szokta az idegen embereket.
Volt ott kellemetlen illatú, foltos, csíkos, pöttyös, nagy, kicsi méretű ruha, lassan odáig jutottam, hogy egyetlen tiszta ruhám sincs amit felvehetnék. A kupacot összefogtam, majd levittem a mosókonyhába és egy nagy méretű kosárba beledobálgattam. Sok szerencsét hozzá anyu. 
A szobámba visszatérve végignéztem a szekrényem minden egyes szegletét, valami ruhát keresve, de egy apró, mondhatni nagy bökkenőbe ütköztem. Nem maradt egyetlen tiszta ruhám se!!
*ding dong* (szólalt meg a csengő)

Azt hittem, hogy apa érkezett meg, ezért a foltos pólómban lesiettem a lépcsőn és ajtót nyitottam. Bár ne tettem volna. Ijedségemben egy sikkantottam, majd bevágtam az ajtót, az illető orra előtt, mielőtt megszólalhatott volna. Fő az első benyomás!




2016. november 24., csütörtök

1.rész

Sziasztok! Nagynehezen sikerült összehoznom egy első résznek nevezhető rövidke írást. A további részek ígérem, hogy hosszabbak lesznek, 5x-re írtam át ezt a részt, remélem tetszik! 


Gimi. Csupán négy betűs szó, mégis a hideg ráz tőle. Komolyan. Mindenkinek nehéz az első napja, hisz be kell illeszkedni az új állatkertbe, de az én esetem kissé komplikáltabb. Tudom, mindenki azt állítja magáról, hogy ó, nekem olyan rossz, szerencsétlen lúzer vagyok, sajnáljatok! De az én esetem tényleg bonyolultabb ennél.

Nem arról van szó, hogy lehetetlen stréber lennék, akit mindenki kihasznál, de végül megleli az igaz szerelmet egy népszerű sportoló személyében, aki valami megérthetetlen dolog miatt pont a béna, fogszabályzós csajra figyel rá. Én egyáltalán nem ilyen vagyok.
Még általánosban történt. Egy szép, megszégyenítéses nyári délután után az életkedvem egyenlő volt a nullával, sírva dőltem be a párnáim közé, a plüss medvémet szorongatva, mintha az helyrehoztatta volna a mai nap történéseit.

„Mit akar itt ez a dagadék?“ „Ez most komolyan elhitte azt, hogy a csapatunkba tartozik?“ „Kis nyomorék csicska, hozz egy lattét! Arra még képes vagy, hogy eldöcögj a kávéautomatához. „

Visszahangoztak az elhangzott mondatok a fejemben. Anyáéknak a történtekről nem meséltem, féltem, hogy mint a többi szülő nem érti meg a helyzetet és a szokásos mondatot fogja hangoztatni. Ami nem más, mint az: „Old meg!” 

A történtek után napokig nem ettem, csak vízen éltem, igyekeztem anyáék elől eltüntetni a becsomagolt ételeket, ami nap, mint nap a kuka tartalma lett. A vacsorákat is kihagytam aokkal az indokokkal, hogy hazafele már ettem vagy egyáltalán nem vagyok éhes. 
Sokszor éreztem, hogy szédülések, rosszullétek fogtak el, de ezeket csak a fogyásom jeleinek tudtam be.


Hirtelen ott találtam magam bulimiásan, mindentől és mindenkitől eltaszítva. Persze a hosszú hetek a rehabilitációs intézetben helyre tették az emésztésem és a súlyom is helyreállt, ettől függetlenül lelkileg még nem sikerült teljesen helyreállnom. Így remélem egy picit érthető, miért éreztem gesztust arra, hogy a reggelimet ismét a WC-be ürítsem.


Hogy mi fájt a legjobban? Az iskolából való kitaszítottság és az egyedüllét.




2016. november 22., kedd

Prológus, avagy egy kis ízelítő

 A nevem Pintér Bianka, a 15. életévemet töltöttem be nemrégiben. Dávid, a bátyám, akire majdnem mindig minden körülmények között számíthatok. Mondhatni ő az én bal felem. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen három szóval tudnám leírni őt, ezt a három szót mondanám:  kedves, jófej, vicces.
Ő a Petőfi Sándor Gimnázium és Szakközépiskolában tanul. Sok jót hallottam tőle a suliról, és a pozitív visszajelzésekből ítélve jó helyet választottam. A felvételim jól sikerült, néhány tényezőt leszámítva,  szeptemberben pedig én is belekóstolhatok a gimis életbe. Ő az utolsó előtti évét tölti ebben az iskolában, míg én a gólyák osztályát fogom erősíteni. Színész vagy zenész  szeretnék lenni , valójában minkét foglalkozás érdekel. A zene a mindenem. Több lehetőség is  van itt továbbtanulás szempontából, bő a választék, s mindenki megtalálja a hozzá való dolgot, amiben tehetséges. A testvérem edző szeretne lenni, ezért is választotta ezt az iskolát, hogy az álmát valóra tudja váltani.
Nagyon szeretek gitározni, a testvérem  tanított meg még kiskoromban, amiben ő már profi. Régebben könyvekből tanulta meg az alap dolgokat, később zenesuliba is járt az iskola mellett, de ahogy egyre idősebb lett, a hozzáállása is megváltozott a dolgokhoz.

 Már csak hobbinak tartja a gitározást, itt-ott segít nekem, hogy képességeimet jobban tudjam fejleszteni. Van egy  kiskutyánk Tobi, akit nagyon szeretünk, egy éve lett a kis családunk tagja, a közeli állatkereskedésben szereztük.  Olykor  nagyon csintalan, a cipőket még mindig jobb elszúrni előle.  Anyuékkal élünk, a jövőbeli terveinkről még nem sok mindent tudunk mondani, majd  később megtudjuk, hogy mit hoz számunkra a jövő. Pár nap múlva kezdődik a gólyatábor, lassan neki láthatok a pakolásnak. 
Eddig nem  sok barátom volt akiknek bizalmat szavaztam,  akik voltak a múltban azok csúnyán elhitették velem,  hogy mindig mellettem lesznek és számíthatok rájuk, de egy nap elteltével minden megváltozott. És most hol vannak ők? A remény  tűze ég bennem, hogy rátalálok olyan emberekre, akik nem ítélnek el a tetteim miatt amiket a múltamban követtem el. Reméljük a jobbakat.

2016. november 21., hétfő

Üdvözlet!

Sziasztok! Ezt a történet 2013 nyarán pattant ki a fejemből, akkor lehettem úgy 13 éves. Míg más a szabadban kint volt a barátaival, rátaláltam a blogger című oldalra, ami felkeltette az érdeklődésemet. Akkoriban gimis, love sztoris könyveket olvastam (lehet gondolni a Szent Johanna gimire Leiner Laurától), akkor eldöntöttem, hogy ha másnak  megy, akkor miért ne próbálhatnám meg én is.
Több vélemény is érkezett, bántóak és egyaránt  biztatóak, amik arra ösztönöztek, hogy folytassam azt amit elkezdtem.

Olvasók :)